Öröm és Létezés

Körülnéztél már valaha olyan szemmel, hogy meglásd az örömöt az életben? Tudom, nem könnyű akkor, amikor valami súlyos sebet hordasz, vagy terhet cipelsz. Tudom, hogy milyen ez. De azért próbáld meg. Nem kell tenned semmit, csak figyeld meg, hogy mennyi öröm van a létezésben.

A növények, az állatok mind örömmel, teljes átéléssel léteznek ebben a világban. A fa örömmel adja meg magát a szélnek, és hajladozik, zúg, szinte énekel és beszélget vele. A virágok az illatukkal beszélgetnek a méhekkel, lepkékkel, és különböző anyagokkal egymással is. Ha egy pillanatra rátekintesz mindenre, ami él körülötted, a madarakra, akkor nem látsz és érzékelsz szomorúságot. Csak élnek. Mert a létezés önmagában örömöt okoz nekik. 

Gyerekként még jól ismerjük az öröm-létet. Vígan szaladgálunk a lepkék után, próbáljuk megfogni, megcsodáljuk a rovarokat, ahogy szaladnak, a gilisztát, a magocskából kikelő növényt, a madarakat. A békát, ahogy ugrál, és ha megfogunk egyet, akkor óriási örömmel visszük anyának, aki talán sikongat ijedtében, amit a gyerek sikongása és nevetése követ. Az élet csupa öröm-játék. Akkor mégis miért van az, hogy időnként vagy akár igen hosszú ideig nem leljük meg ezt az örömöt?

Elmondom. Azért, mert emberként van elménk. Ez a valami születésünktől fogva alakul, a család, a környezet, a társadalom hatásának befolyása szerint. Szabályok vannak, ítéletek érnek, beskatulyáznak: te ilyen vagy, olyan vagy; miért nem vagy másmilyen? Nevelnek, hogy másmilyen legyél, akkor is, ha az nem a te személyiségeddel harmonizál, csak mert a társadalomban, az emberek többsége szerint az elfogadott. Mindezt sokszor jóhiszeműen, hozzáteszem, tehát nem kell anyut-aput szidni ezért, már csak azért sem, mert azok a nevelési elvek, amik nem a társadalomnak nevelnek, hanem azért, hogy nagyszerű és zseniális lényeket segítsünk a kiteljesedésben, szinte már teljesen feledésbe merültek.

Az elme természete pedig az, hogy mindent minősít. Következtetéseket von le, skatulyáz, dobozol és amit már beskatulyázott, bedobozolt, még azt is bedobozolja és beskatulyázza valamilyen más nézőpont alapján. Addig dobozol, amíg kialakítasz egy világképet, és aztán aszerint élsz. Például: A férfiak mind hazugok, és csak Az kell nekik. Engem sosem értékelnek a munkahelyemen. Engem nem szeretnek az emberek. Az elme tehát kategorizál, polarizál, következtet, ítélkezik azért, hogy kereteket alkosson meg, ami között mozoghat. Elfedve mindazt, ami valójában vagy. Hogy miért, azt nem tudom, de valószínűleg a Paradicsomból való kiűzetésünk ezt jelentheti. Azzal, hogy elképzelt világ szerint élünk, fájdalmassá vált az élet, mert az ítélkezés nem csak a külvilágra vonatkozik, hanem saját magunkra is.